Nehéz fölidézni, mikor kezdte utoljára így új szezonját a Magyar Állami Operaház Budapest. Végre mellszobrot kapott a ház emlékezetes, bár rövid periódusát jegyző Gustav Mahler, a magyar és európai uniós himnusz után az ő II. szimfóniája csendült fel az évadnyitón. Nyolc nappal később pedig premierrel rukkoltak elő, nem is akármilyennel: Boito Mefistofele című darabjával, amely több mint száz éve „láthatatlan” volt Budapesten.
Kaposvár kiváló gazdája lehet a jövőben a Nemzetközi Kamarazenei Fesztiválnak: fellépett többek között Joshua Bell, Rados Ferenc és Kocsis Zoltán.
Ment-e a filmek, DVD-k, kontinenseket átívelő élő közvetítések, ifjú rendezők és fiatal igazgatók által előbbre az operavilág? – kérdezhetnénk Vörösmartyt parafrazeálva. Sok helyen nagyon is ment, másutt – például Budapesten – csak botladozva halad. Ez a néző első benyomása a Májusünnep félideje tájt.
Regensburg 130 ezer lakosú bajor város. Színháza – egyben operaháza – öt játszóhelyet működtet: az egyik, a Velodrom nézőtere kétféleképpen is berendezhető. A 185 ezer lakosú Miskolc Nemzeti Színházának öt, télen négy játszóhelyére válthatunk jegyet. A regensburgi direktor, Ernö Weil vitte színre Mozart Così fan tuttéját decemberben, Miskolcon.
Az idén ötvenéves Budapesti Zenei Hetek saját ünneplése helyett a közönségnek adott fejedelmi ajándékot a jeles évfordulón. Meghívta René Jacobs és a Theater an der Wien friss operaprodukciójának koncertváltozatát, Rossini Tankrédjét a Zeneakadémiára. A Filharmónia Budapest, amely a heteket szervezi, emlékezetes gesztust tett e záróesttel. Lehetett volna hivatalos – megérdemelt – elismerés. Nem volt. Szomorú látlelet ez a hazai kultúra állapotáról.
Jeles évfordulóhoz érkezett a szombathelyi Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál. Huszonöt év után egy teljes mérleg is aktuális lehetne, de egyelőre maradjunk az idei események vázlatos áttekintésénél.
Olyan énekes sztárok léptek föl az elmúlt napokban Budapesten, akiknek jöttét tényleg várta a közönség. Akik nem a leszálló ágban lévők kategóriáját képviselik, hanem azt a minőséget, amely a fővárost visszaemelheti a fontos európai zenei állomások közé. Kritikusunk összegez.
Idejétmúlt kifejezés az uborkaszezon. Az egymással versengő európai fesztiválok elképesztő sztárparádékat rendeznek nyaranta. A BudaFest Bohémélet-előadása csatlakozott e sokszereplős mérkőzéshez.
Nagy gonddal készítették elő a tizedik Miskolci Nemzetközi Operafesztivált. Hogy a jeles alkalmat, a programszervezőket egyébként megillető bársonyszőnyeg, az ünnepi csinnadratta elmaradt, annak az esőzések, az árvízzel járó katasztrofális helyzet volt az oka.
Ravi Shankar lánya, Anoushka olyan előadóvá vált, aki felkészült arra, hogy „géniusz” édesapja örökébe lépjen. Június 3-án a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon adott koncertet. Esőben.
A Trisztán és Izolda című operával egészült ki a Budapesti Wagner Napok repertoárja a Művészetek Palotájában.
A ritmus mesterei elnevezésű esemény ritka élményt ajándékozott a közönségnek: két igen jelentős ütőhangszeres zenész együttesét. Amikor ütős vagy dobos alakít zenekart, az mindig tele van csapdákkal, de ezúttal a közönség kellemesen csalódhatott, és a koncert nyilvánvalóvá tette, hogy a jó ütőhangszeres zene mégsem rétegműfaj.
Nem fergeteges, csak felkészült, írtam egy évvel ezelőtt. Az átlagos koncert jellemzőinek e diplomatikus megfogalmazásával szemben most arról számolhatok be, ha tavaly csak becsületes produkciót nyújtott, idén csúcszenekarhoz méltóan muzsikált a Miskolci Szimfonikus Zenekar a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.
Kíméletlenül száraz akusztikai térben vállalt koncertet a tavaly decemberben Concerto Budapest névre átkeresztelt Telekom Szimfonikus Zenekar. Az est nem az előadásbeli finomságok miatt, hanem inkább amiatt érdemes a megörökítésre, mert a műsorban egy ősbemutató is helyet kapott, a világ egyik legjelentősebb brácsaművészének közreműködésével.
Nem mindenkinek adatik meg Mozart, Brahms, Bartók. Itt vannak például a gitárosok: repertoárjuk túlnyomó része másod-, harmadvonalbeli szerzők „terméke”. Ezt ők alighanem kész tényként fogadják el, de milyen koncert az, amelyen a magyar gitárostársadalom legnagyobb ígérete szinte csak ráadásszámot ad elő?
Sokan azt mondják, hogy a klasszikus dívák kora tovatűnt, a pódiumokat az úgynevezett profik foglalták el. Az erős marketingháttér nagyjából egyformára szabott figurákat kreál. Ritka, aki a meghatározott kereteket képes szétfeszíteni és egyéniségként jelenik meg.
A kilencvenes évek elején valaki szemérmetlenül ellopta Békés András egyik rendezését. Békés egy napilap szerkesztőségéhez fordult, de a nyilvánosság sem jelentett sokat, mert a rendezői koncepció akkoriban nem volt jogvédett szellemi termék. Ez ma már másképp van. 1986-os Sevillai borbélyát kellő tisztelettel újította fel az Operaház. Az eredmény: siker a négyzeten.
